1. Fejezet: Kezdetek

 

Éppen a buszon ültem, hétfőn, délután. Dublin ilyenkor a legforgalmasabb. Már évek óta ezzel a járattal járok haza a suliból, mert pont a lakásunk előtt tesz le. Egy ikerházban élek a hat éves öcsémmel és a 18 éves bátyámmal. Én vagyok az egyetlen lány. Néhányan mondták már, hogy kicsit fiús vagyok. Hát, végül is szeretek sportolni, focizni, kosarazni. Meg a videó játékokat is kedvelem, főleg ahol fegyverekkel kell lövöldözni, vagy ilyesmi. De hát ezeket mindenki szereti, nem?
Na jó. Térjünk vissza a délutánomra, amikor a történet elkezdődik. Szóval ültem a buszon, majdnem a leghátsó sorban. Mögöttem meg pár haver szórakozott, néha elcsíptem pár mondatukat, néha el is mosolyodtam a hülyeségeiken, de mikor észrevettem magam, gyorsan felhangosítottam a zenelejátszóm és kifelé fordítottam a fejem az ablakon. 
-Nézd az a csaj zavarba jött -szólalt meg az egyik.- Biztos amiatt, mert olyan viccesen beszélsz, John! -röhögött ugyanaz a srác és fél szemmel láttam, ahogyan egy szőke fiú felé fordult, aki eddig meg sem szólalt. Megint elmosolyodtam, de a szám elé kaptam a kezem.
-Na látod?! -mutatott rám a baseball sapkás is.
-Mosolyogni nem szabad? -kérdeztem kihívóan. Hát igen, azt is mondták már rám, hogy nagyszájú is vagyok...
-Én nem is mondtam, hogy nem szabad -vigyorgott a srác.
-Óh, igen? Akkor még is mi bajod van azzal, hogy hallom amit itt ordibáltok és ezért kiröhöglek titeket?
-Ahha, szóval nem azért nevettél, mert vicces volt??
-A legkisebb mértékben sem -hazudtam.
-Aha, na figyelj, mondok egy nagy poént, ami tuti tetszeni fog! Képzeld van egy tanárunk, aki szárazon darálja az anyagot, viszont az órának van egy olyan pillanata, amikor megáll, hátra fordul és felhúzza kétszer az orrát. Ez valami olyat akar jelenteni, hogy lehet kérdezni. Ilyenkor mindenki néma csendben ül és próbálja elfojtani a nevetést, de általában nem sikerül. Ekkor mindenkiből kitör a röhögés és a nyanya meg tanácstalanul sipítozik, hogy "Hangyák már abba". Így hívjuk őt, Hangyák tanárnőnek - mesélte és közben grimaszolt az orrával. 
Nem bírtam ki, hogy ne nevessek egy icipicit.
-NA! -kiáltott fel. -Látom mégis azért nevetsz most, mert vicces volt - mosolygott.
-Szeretnéd -azzal felálltam és elindultam az ajtó felé, de ő követett.
-Hogy hívnak?
-Bea
-Milyen?
-KapdBea! -vetettem oda foghegyről.
-Nagyon vicces -nevetett- Na, de tényleg, mi a neved?
-Ennyire akarod tudni? Tőlem, -vontam meg a vállam- Kelly a nevem, Kelly Camp -mutatkoztam be.
-Én Jasper vagyok. Jasper Cameron -mondta engem utánozva
-Téged mégis ki kérdezett? Egyáltalán nem érdekel a neved Szia! -köszöntem el és leléptem a busz lépcsőjéről, ki a márciusi hidegbe. Attól még, hogy a március tavasznak számít, semmi tavaszi időjárás nem köszöntött be Írországba. Sajnos, mert én imádom a meleget.

Átsétáltam a zebrán, mikor a lámpa szabad utat adott és tíz perc séta után már meg is érkeztem az ikerházunkhoz. Imádom ezt a házat, a mi házunk melletti öt ház is teljesen ugyanúgy nézett ki mint a miénk, mégis a színek és a stílus más , egyedi.

-Megjöttem! -szóltam be a konyhába, ahol anyu készítette a vacsit.
-Szia, édesem! Milyen volt a suli?
-Elment. Mikor lesz a vacsora? Farkas éhes vagyok! -jelentettem be.
-Egy fél óra múlva. Remélem elég lesz, mert a bátyád is pont így jött haza -mosolygott gyengéden.
-Felmegyek, addig letusolok.
-Rendben -mondta és már a hűtőben kotorászott.
Felbaktattam a lépcsőn és a táskámat a szobám sarkába hajítottam.
-Szasz, megjöttél?
-Amint látod...
-Vettem új PS-t -közölte.
-Az jó, az viszont nem, hogy holnap tz-t írok matekból...
-Segítsek? -kérdezte, de láttam rajta, hogy abban reményked, hogy elutasítom.
-Komoly? Inkább ne. Akkor esélyem sincs a kettesre. Ha egyedül tanulok, akkor még összekotorhatok egy hármast.
-Hát jó... -vonta meg a vállát.
-Te inkább az új gördeszka trükködre taníts meg! Láttalak tegnap a pályán! Rohadt jól csináltad-áradoztam.
-Jó, mikor?
-Elmegyek fürödni,  aztán vacsi és utána kimehetünk, mert aztán már sötét lesz -gondolkodtam hangosan.

Az elején eléggé bénán ment. Tomnak többször is fognia kellet, mert egyszerűen nem bírtam megfordítani a deszkát és rendesen érkezni le a lépcsőről, ezért először a földön kezdtük. Azt könnyen megcsináltam az ötödik próbálkozás után, de  lépcsőn csak simán leugrattam, megfordítani egyszerűen nem mertem, aztán meg besötétedett.
-Pár nap és már menni is fog, most viszont menjünk, mert nekem kezdődik egy foci meccs amiről nem maradhatok le, neked meg tanulnod kell a matekra, ha jól emlékszem.
-Igaz, de úúgy nincs kedvem!!
-Ez nem kedv kérdése, na nyomás! -tolt be az ajtón. Néha komolyan úgy viselkedik, mint anya, nem is értem..

És jöhetett az éjfélig tartó matekfüzet bámulása.